6 éves volt a blog 2012. március 8-án. Lehet, hogy nem ártana írni rá néha, dümdürümdümdümm...

A kocsmában, ahova járunk, állandóan a rádió 1 szól, abban meg a disco*s hit, és naná, hogy csak igazi sláger megy, vagy mi a bánat. Maradjunk annyiban, hogy elviselhetőbb, mint a piros ribizli.

Van egy dal, ami még meg is tetszett, mert van benne valami Cocorosie hangulat. Amúgy ez az, Martin Solveig Et Dragonette - Hello

Valószínűleg az énekek hangszíne hasonlít nagyon, meg a verzék énekbeszéd stílusa, meg a minimális zenei alátámasztás. Hangulat. Vagy csak nekem olyan, és kész. A Cocorosie mondjuk furcsa, mert valamikor depresszív elvont kántálás, valamikor műfajkutyult érdekesség, valamikor meg ilyen gyönyörűség:

Eddig oké is. De amíg megtaláltam a Hello-t, addig a rádió 1 listájáról 37 igazi mai slágert hallgattam végig, jó volt. Viszont észrevettem valamit. A mai klippeket teletömik kisebb-nagyobb megállásokkal, szétszaggatják a dalokat. Szerintem ez a zeneipar trükkje, hogy zeneileg élvezhetetlenné tegye a videókat, hogy ne youtube-ról hallgassa, vagy szedje le a zenéket mindenki (mert létezik program például, ami letölti a yt videó audiósávját, hogy egyéb hikomat megoldásokat ne is említsek), hanem mondjuk vegye meg a tracket. Persze kérdés, hogy ér-e valamit. A végére egy szemléletes példa, szarráronggyá van szaggatva a zene, képileg alátámasztva.

Részletes terepasztal apró porszemei kutatva bámulják a távolt. Kis műanyag fák árnyékai tarkítják a rétet. Itt egy szép sín, ott egy házfal, jaj de szép a terepasztal. Vonatok húznak be az alagútba, utasai egykor lelkendezve várták a neon fényét. Festett tajték a tó vizén. Néhány kanyar. Áramvonalat húzni a levegőben, az lenne csak az igazi. Suhanni olyan, mint ugyanazt a keresztrejtvényt tölteni ki újra és újra. Korunk gőzmozdonyai lángoló gyufák a menetszélben. Elöl ül a masiniszta. Állomás. A remizben szendereg a robogás. Reng a peron. Megrendezett meghitt találkozás. Reggeli resti. A menetrend változatlan, de nem is akar felszállni senki. Sihu. Vonatok húznak be az alagútba, utasai egykor lelkendezve várták a neon fényét. Festett tajték a tó vizén. Néhány kanyar. Kondenzcsíkot húzni a levegőben, az lenne csak az igazi. Suhanni olyan, mint ugyanazt a poharat tölteni meg újra és újra. Suhanni olyan, mint ugyanazt a poharat törni el újra és újra és újra. Korunk gőzmozdonyai lángoló gyufák a menetszélben. Hátul meg a krumplifejű palacsinta. Állomás. Reng a peron. Megrendezett meghitt búcsú. A reggeli resti olyan mint az esti. A menetrend örökké változatlan, de nem is akar felszállni senki. Sihuhu. Dunna alatt alszik a remiz, valaki álmában csenget egy picit.

Délibáb vitézek vesszőparipái lépnek bele a csendbe. Port vernek fel, így rohannak, de nincsen ébren egy se. Kövek kopnak, ágak égnek, száll a bolondok füstje. Pajták, ólak, mind zokognak, mennek mind az üstbe. Süvít a sok kereplő lélek, elkongatja zaját. Lassacskán kiüríti kristálypoharát az utolsó áprilisi lovas, iszkol a félszeg a harmatos lankákon. Kötőszárról leszakadt virág. Mint a hasznos imádságot, egy idő után már őt sem látom, sem a hibát. Egyszer minden körbeér, mondja, és ládikába zárt levelét most felbontja az öreg, óra ketyeg, falon dísz, a hűlt helyén a mosdóvíz. Olvasd. Az őrület nem változik, csak a célok. Az élet értelme nem más, mint a végtelen széle, a kör sarka, az álló idő. Száll az ige. Száll. Tudod az a te bajod, hogy el akarsz mindent helyezni. Tudni akarod, hogy mi hol van. Pedig egyetlen versben nem lehet benne minden. Néha meg egy mondat megteszi. Kimegyek az utcára, felkapok egy narancsot a sarkon, tűlevelek nyáron, lenn a kikötőben vízfesték a záróvonal, a hullámok a rádió tranzisztorait mossák, a part a vízről és a szárazföldről is part, gőzölög a leves, fenn a dombon pihenőidő az építkezésen, dúdol egy zongorahangoló, emitt bent a nő azt szeretné, hogy a férfi ne utazzon el, más irányba száll a cigaretta és a kávé füstje, számok és betűk égnek a számlára, egy könyv hullik le, tudom miről szól, oroszokról, a borostyán nagyon elfoglalt növény, örökké rohan, az iskolában négyzetekbe betűk kerülnek, a hivatalnokok kutakodnak, a kutatók hívatlankodnak, bácsik ülnek a nénikhez, galambok a verebekhez, valaki köztünk él, de nem köztünk gondolkodik, valaki pedig szívében számtalan szöggel rózsát vesz magának más nevében, valaki csak egy szó egy mondatban, valaki meg kötőjel, valaki csak felüti a fejét a 23. oldalon, valakinek a könyvjelző az oltalom, valaki kedvenc könyvének kitépett lapja, valaki valakinek az apja, anya sír, a szakállas embernél nem tud senki többet az életről, bár már Nietzsche sincsen, tiszta ész, puszta kéz,  ahogy más tájak fölé viszi tekintetét a nap, úgy nyúlnak ki az utca árnyai, és mihelyst a horizont a fénybe harap, megtelnek a város bárjai, közeledik már a tenger felől a szél, erdő lusta tája, megint a kertekre dőltél? Persze, csaltam. Fekete lámpán fáklyák fénye, ez most olyan volt. Láttam generációk legkiválóbb elméit őrülettől szétroncsoltan, valami filmben. Látom generációm legkiválóbbjait eltűnni a ködben. Vízbe fulladt halak. Az óramutató megsimogatja kedvenc perceit. A világ nem randomban lüktet. Az a jó tánc, amiben nincsen felesleges mozdulat. A ritmus nem sodrás, a sodrás nem ritmus. Biztos vannak szavak, amik rímelnek, csak húzd ki a többit, vagy ha nincsenek, írj hozzá.  De előbb. Gondolj egy folyosóra és menj végig rajta.

Elhatároztam, hogy ismét ideszerzek egy verset a Költészet Napja alkalmából. Imádkozzatok.

2011. április 2-a éjjelén, 3-a hajnala előtt éjféltől a Xanadu a Frindzs fesztiválon lép fel! Helyszín a Crazy Cafe, Budapest, Jókai utca 30.

Zárul a fesztivál, de a blog nem! Mindenkinek köszönjük az eddigi 5 éves figyelmet!

befejezésképp

vagy inkább

vagy inkább

vagy inkább

vagy

vagy

Gyertek máskor is!

A fesztivál vetítőjében most egy fekete komédiával átszőtt társadalomkritika:

Karikírozott pihenés szolgál nyomom eltüntetésére. Itt vagyok, és várom a vadászt. Vad vagyok, annak születtem, de mit sem tudtam róla. Most, hogy az eső mossa rám a fák leveleinek porát, okosabb vagyok, mégsem ér semmit. Hallom a zenét, és ostoba vagyok, hogy nem indulok el ismét, a film pereg, a ló zihál, én meg ostoba vagyok, hogy nem kezdek el futni. Szabadság. Addig semmit sem jelentett ez a szó, amíg el nem indult a hajsza. Ösztöneimnek ellentmond a kín, amit izmaimban érzek. Arra gondolok, ki lehetek, ha jobbra futok, és ki lehetnék, ha balra. Születhettem volna másnak, és mondhatnám, csendes kertben nőttem ki, világom is ez, szomszédaim testvéreim, s mindőnket birka legel. Rohanás közben gondolataim is iramlanak. Végül is majdnem ugyanaz, fut át az agyamon. Így is, úgy is taposnak rajtam. Most menekülök, vár a szabadság.

(2010. 03. 22.)