A kocsmában, ahova járunk, állandóan a rádió 1 szól, abban meg a disco*s hit, és naná, hogy csak igazi sláger megy, vagy mi a bánat. Maradjunk annyiban, hogy elviselhetőbb, mint a piros ribizli.

Van egy dal, ami még meg is tetszett, mert van benne valami Cocorosie hangulat. Amúgy ez az, Martin Solveig Et Dragonette - Hello

Valószínűleg az énekek hangszíne hasonlít nagyon, meg a verzék énekbeszéd stílusa, meg a minimális zenei alátámasztás. Hangulat. Vagy csak nekem olyan, és kész. A Cocorosie mondjuk furcsa, mert valamikor depresszív elvont kántálás, valamikor műfajkutyult érdekesség, valamikor meg ilyen gyönyörűség:

Eddig oké is. De amíg megtaláltam a Hello-t, addig a rádió 1 listájáról 37 igazi mai slágert hallgattam végig, jó volt. Viszont észrevettem valamit. A mai klippeket teletömik kisebb-nagyobb megállásokkal, szétszaggatják a dalokat. Szerintem ez a zeneipar trükkje, hogy zeneileg élvezhetetlenné tegye a videókat, hogy ne youtube-ról hallgassa, vagy szedje le a zenéket mindenki (mert létezik program például, ami letölti a yt videó audiósávját, hogy egyéb hikomat megoldásokat ne is említsek), hanem mondjuk vegye meg a tracket. Persze kérdés, hogy ér-e valamit. A végére egy szemléletes példa, szarráronggyá van szaggatva a zene, képileg alátámasztva.

Részletes terepasztal apró porszemei kutatva bámulják a távolt. Kis műanyag fák árnyékai tarkítják a rétet. Itt egy szép sín, ott egy házfal, jaj de szép a terepasztal. Vonatok húznak be az alagútba, utasai egykor lelkendezve várták a neon fényét. Festett tajték a tó vizén. Néhány kanyar. Áramvonalat húzni a levegőben, az lenne csak az igazi. Suhanni olyan, mint ugyanazt a keresztrejtvényt tölteni ki újra és újra. Korunk gőzmozdonyai lángoló gyufák a menetszélben. Elöl ül a masiniszta. Állomás. A remizben szendereg a robogás. Reng a peron. Megrendezett meghitt találkozás. Reggeli resti. A menetrend változatlan, de nem is akar felszállni senki. Sihu. Vonatok húznak be az alagútba, utasai egykor lelkendezve várták a neon fényét. Festett tajték a tó vizén. Néhány kanyar. Kondenzcsíkot húzni a levegőben, az lenne csak az igazi. Suhanni olyan, mint ugyanazt a poharat tölteni meg újra és újra. Suhanni olyan, mint ugyanazt a poharat törni el újra és újra és újra. Korunk gőzmozdonyai lángoló gyufák a menetszélben. Hátul meg a krumplifejű palacsinta. Állomás. Reng a peron. Megrendezett meghitt búcsú. A reggeli resti olyan mint az esti. A menetrend örökké változatlan, de nem is akar felszállni senki. Sihuhu. Dunna alatt alszik a remiz, valaki álmában csenget egy picit.

Délibáb vitézek vesszőparipái lépnek bele a csendbe. Port vernek fel, így rohannak, de nincsen ébren egy se. Kövek kopnak, ágak égnek, száll a bolondok füstje. Pajták, ólak, mind zokognak, mennek mind az üstbe. Süvít a sok kereplő lélek, elkongatja zaját. Lassacskán kiüríti kristálypoharát az utolsó áprilisi lovas, iszkol a félszeg a harmatos lankákon. Kötőszárról leszakadt virág. Mint a hasznos imádságot, egy idő után már őt sem látom, sem a hibát. Egyszer minden körbeér, mondja, és ládikába zárt levelét most felbontja az öreg, óra ketyeg, falon dísz, a hűlt helyén a mosdóvíz. Olvasd. Az őrület nem változik, csak a célok. Az élet értelme nem más, mint a végtelen széle, a kör sarka, az álló idő. Száll az ige. Száll. Tudod az a te bajod, hogy el akarsz mindent helyezni. Tudni akarod, hogy mi hol van. Pedig egyetlen versben nem lehet benne minden. Néha meg egy mondat megteszi. Kimegyek az utcára, felkapok egy narancsot a sarkon, tűlevelek nyáron, lenn a kikötőben vízfesték a záróvonal, a hullámok a rádió tranzisztorait mossák, a part a vízről és a szárazföldről is part, gőzölög a leves, fenn a dombon pihenőidő az építkezésen, dúdol egy zongorahangoló, emitt bent a nő azt szeretné, hogy a férfi ne utazzon el, más irányba száll a cigaretta és a kávé füstje, számok és betűk égnek a számlára, egy könyv hullik le, tudom miről szól, oroszokról, a borostyán nagyon elfoglalt növény, örökké rohan, az iskolában négyzetekbe betűk kerülnek, a hivatalnokok kutakodnak, a kutatók hívatlankodnak, bácsik ülnek a nénikhez, galambok a verebekhez, valaki köztünk él, de nem köztünk gondolkodik, valaki pedig szívében számtalan szöggel rózsát vesz magának más nevében, valaki csak egy szó egy mondatban, valaki meg kötőjel, valaki csak felüti a fejét a 23. oldalon, valakinek a könyvjelző az oltalom, valaki kedvenc könyvének kitépett lapja, valaki valakinek az apja, anya sír, a szakállas embernél nem tud senki többet az életről, bár már Nietzsche sincsen, tiszta ész, puszta kéz,  ahogy más tájak fölé viszi tekintetét a nap, úgy nyúlnak ki az utca árnyai, és mihelyst a horizont a fénybe harap, megtelnek a város bárjai, közeledik már a tenger felől a szél, erdő lusta tája, megint a kertekre dőltél? Persze, csaltam. Fekete lámpán fáklyák fénye, ez most olyan volt. Láttam generációk legkiválóbb elméit őrülettől szétroncsoltan, valami filmben. Látom generációm legkiválóbbjait eltűnni a ködben. Vízbe fulladt halak. Az óramutató megsimogatja kedvenc perceit. A világ nem randomban lüktet. Az a jó tánc, amiben nincsen felesleges mozdulat. A ritmus nem sodrás, a sodrás nem ritmus. Biztos vannak szavak, amik rímelnek, csak húzd ki a többit, vagy ha nincsenek, írj hozzá.  De előbb. Gondolj egy folyosóra és menj végig rajta.

Elhatároztam, hogy ismét ideszerzek egy verset a Költészet Napja alkalmából. Imádkozzatok.

2011. április 2-a éjjelén, 3-a hajnala előtt éjféltől a Xanadu a Frindzs fesztiválon lép fel! Helyszín a Crazy Cafe, Budapest, Jókai utca 30.

Zárul a fesztivál, de a blog nem! Mindenkinek köszönjük az eddigi 5 éves figyelmet!

befejezésképp

vagy inkább

vagy inkább

vagy inkább

vagy

vagy

Gyertek máskor is!

A fesztivál vetítőjében most egy fekete komédiával átszőtt társadalomkritika:

Karikírozott pihenés szolgál nyomom eltüntetésére. Itt vagyok, és várom a vadászt. Vad vagyok, annak születtem, de mit sem tudtam róla. Most, hogy az eső mossa rám a fák leveleinek porát, okosabb vagyok, mégsem ér semmit. Hallom a zenét, és ostoba vagyok, hogy nem indulok el ismét, a film pereg, a ló zihál, én meg ostoba vagyok, hogy nem kezdek el futni. Szabadság. Addig semmit sem jelentett ez a szó, amíg el nem indult a hajsza. Ösztöneimnek ellentmond a kín, amit izmaimban érzek. Arra gondolok, ki lehetek, ha jobbra futok, és ki lehetnék, ha balra. Születhettem volna másnak, és mondhatnám, csendes kertben nőttem ki, világom is ez, szomszédaim testvéreim, s mindőnket birka legel. Rohanás közben gondolataim is iramlanak. Végül is majdnem ugyanaz, fut át az agyamon. Így is, úgy is taposnak rajtam. Most menekülök, vár a szabadság.

(2010. 03. 22.)

Takarodót fújnak a messziről jött szelek. Most már nyugodtan térhetsz nyugovóra. Nem jut már erő másra, de ha lehet, még álmodban készen állsz egy újabb fotóra. Örökkön örökké előnyöket keres a piperkőc világban egy meglett ezredes. A hadát hadarva harcra buzdítja, haragszanak is rá ha nem maradnak meg. Kokainbáró, szív, treff és káró, a szerencse lovagja nem rest sohasem. Nyeri a tétet, fogja a lédet és ha panaszkodsz kérlek mindjárt ott terem egy gerillája, egy félvér árva, ezért is lehet talán ilyen jól nevelt. Grabancon fog most, 'az anyádat fogdosd', és az utcán landolsz, szemben étterem. Menő a nő aki kikecmereg onnan, ilyen nő nem nő minden bokorban. Azon gondolkodsz, hogy elég feslett-e, hogy egy magadfajta fickó a földről felszedje. Persze. A hely nincsen messze. Nyújtsa a karját! Hogyne madam. Presszó, szól a Padam padam. Még csak most kezdődik az este...

Nyálasan ébredve. Ennek a lényegnek semmi értelme. Üres bögrében koffeinmentes kávé. Kezdődik az új nap, üdvözöllek K. ZS. !